A Gróf család szemétje – 14. fejezet – Távozás (1. rész)

– Nem úgy tűnik, hogy izgulsz – mondta Deruth gróf.

Cale válasz helyett, az apja állítására, elmosolyodott. Cale arcszíne sokkal jobb lett az elmúlt napokban. Nem volt más választása, mint jobban lenni.

’Mivel nem vertek péppé.’

Tegnapig esett a Henituse térségben. Ha a történet úgy ment volna, mint a regényben, Cale-t péppé verték volna tegnap.

Most már jól is tudott aludni. Azért, mert folyamatosan érezte az Elpusztíthatatlan Pajzsot, ahogy körbe veszi a szívét. Tudva, hogy képes túlélni, még ha valami rosszat is tett olyasvalaki olyannal szemben, mint Ron vagy Beacrox, könnyebbé tette számára, hogy éjjel aludjon.

– Apám – Cale a kiterjesztett reggelire nézett, ami fényűzőbb volt, mint korábban, ahogy megkérdezte: – Úgy láttam, hogy a küldöttségbe tartozó emberek száma ismét megnőtt. Kér-tem tőled, hogy csökkentsd a számot.

Megkérte az apját, hogy csökkentse a kísérő szolgák számát, akik a szükségleteiben segítik őt. Azt mondta, hogy Hans és Ron elegendő volt. Természetesen Hans először elsápadt, viszont azonnal elkezdett pakolni, ahogy meghallotta, hogy a cicák is velük utaznak.

– Oh, erről szólva…

Valamiért Deruth félbe hagyta a mondatot. Ekkor valaki más hangja szólt bele a beszélgetés-be:
– Az én döntésem volt.

A Gróf felesége, Violan volt.

A haja tökéletes kontyban volt, kósza hajszál nélkül, ahogy a tányérjára lenézett. A fiához, Basen-hez, hasonlóan nézett ki. Még az is, hogy egyikük se nézett Cale szemébe, és a higgadt arckifejezés is ugyanaz volt.

– Nem hagyhatjuk, hogy a családból valaki szegénynek és szörnyűnek tűnjön, csak azért, mert te egy ilyen kicsi kísérettel akarsz menni – mondta rendkívül higgadt hangon. Violan aztán fel-emelte a tekintetét, hogy Cale felé nézzen, és folytatta: –… Nem azt mondom, hogy szörnyű vagy.

– Még én is tudok ennyit.

Violan tétovázott egy pillanatra, miután Cale válaszát hallotta, mielőtt újabb falatot evett az ételéből, és folytatta a beszédet:
– Az emberek, főleg a nemesek, sokat törődnek a megjelenésre.

Violan grófné. Cale csendesen figyelte őt.

Egy szegény művészcsalád legidősebb lányának született, és arról álmodott, hogy egy keres-kedő céh vezetője lesz, amikor felnő. Hatással voltak rá a luxus termékek, amiket a nemesek-nek adtak el, és a Henituse térségbe jött. Amint ideért, beleszeretett a faragás művészetébe.

Végül találkozott Deruth gróffal, és beleszeretett, miközben a térség kulturális vállalati műkö-dés direktoraként élt.

Cale, nem, Kim Rok Soo véleménye szerint, sok büszkesége volt önmagában, és az életében, ezért is volt sok büszkesége a családjában is.

Habár tudta, hogy Cale csendesen figyeli őt, az arckifejezésének legkisebb változása nélkül folytatta: – Művészet nem való azoknak az emberi szemé- mn.

Egy kissé nyersen beszélt, mivel egy ideig kereskedő világban dolgozott.
– Mindenesetre, sok ember van, aki úgy gondolja, hogy a megjelenés mindent elárul az em-berről.

Ez volt az ő módja arra, hogy megmondja Cale-nek, hogy vigyen sok szolgát magával. A célja az volt Cale számára, hogy nem ítéljék meg negatívan csak azért, mert csak néhány szolgát vitt magával.

Természetéből fakadóan Cale sok embert akart magával vinni, hogy elvégezzék számára a pa-rancsait.

’Milyen jó és megnyugtató lenne az?’

Nehéznek találta most már, hogy szolga nélkül öltözzön át. Kim Rok Soo Cale-ként ebben a világban élt nagyjából egy hete, de már most nem tudta elengedni a könnyű életet.

Azonban, Cale jövőjében pár napon belül ott volt az őrült Fekete Sárkány.

Ha nem tudja előre elengedni, talán megőrül és megöl sok embert. Habár Cale-t nem érdekel-te, hogy mi történik más emberekkel, nem akarta látni, ahogy más emberek a szeme láttára meghalnak.

Ráadásul, nem akart felelősséget vállalni azokért az emberekért, akik a sárkány miatt megsé-rülnek.

A felelősség egy nehéz teher volt, és olyasvalaki számára, mint Kim Rok Soo, aki már kiskora óta felelősséggel tartozott a saját életéért, tudta, hogy az emberekkel kapcsolatos felelősség és emberek életéért vállalt felelősség a legijesztőbb és legnehezebb teher.

Ezért szólalt meg: – Művészet a lélek tükre.

Violan a tányérjáról felemelte a tekintetét és Cale-re nézett. Régóta ez volt az első alkalom, hogy ők ketten szemkontaktust teremtettek.

–… Te tudsz róla.
– Igen. Tudok.

Cale körbe rohangálta az egész tartományt az elmúlt négy napban, hogy előkészítse a dolgo-kat, amikre szüksége lesz az úton. Csak elszavalta az egyik dolgot, amit azokon az utakon lá-tott.

– A szobrászat nem csak annyi, hogy belevágsz egy darab márványba. Valójában annak a tük-röződését alkotod meg, ami a szívedben van.

Ez alkalommal Cale volt az, aki lenézett a tányérjára és tovább evett, miközben Violan figyelte őt.

– Egy emléktáblán olvastam a Galériánál.

A Henituse tartomány Galériájában mutatták be az új szobrászok munkáit. Ez az állítás, ami a Galériában az emléktáblán állt, olyasvalami volt, amit Violan személyesen írt.

–… Tégy, ahogy jónak látod – mondta Violan – Lecsökkentem a veled tartó emberek számát, de cserébe a kocsi és minden más a legjobb minőségűnek kell lennie. Így kell lennie a Henituse emberek számára.

– Felőlem rendben van. Kérlek, add nekem a legdrágább dolgokat.
– Nagyszerű. Biztosra megyek, hogy olyan kocsid legyen, ami még a fenekedet se sérti meg, amikor zötyögős úton haladsz át.
– Csak a legjobb – mondta Cale.

Cale nem láthatta, mivel a tányérját nézte, de ült Violan arcán egy halvány mosoly, mielőtt eltűnt volna. Deruth gróf, aki az elejétől figyelte őket, kiengedett egy hamis köhintést, hogy leplezze a lassan megjelenő mosolyát, és megkérdezte Cale-t:

– Ellenőrizted Hanstól az információkat azoknak a nemeseknek a személyéről, akik a fővárosba mennek?

Deruth a saját hálózatát használta, pont mint az információs céhet, hogy a többi nemesről információkat vásároljon, és Hansnak adta, hogy adja oda Cale-nek.

– Igen. Elég érdekes volt.

Valószínűleg nehéz volt megvásárolni azt a aktát. Tulajdonképpen, egy vagyonba kerülhetett. Habár csak nagyjából 3-4 sor állt az egyes emberekről, értékes volt és drága, hogy információt vásároljon nemesekről.

– Van néhány kicsinyes, néhány idióta, néhány okos és néhány ijesztő, még néhány, aki elszán-tan akar hatalmast. Úgy tűnik, mindenféle ember érkezik ez alkalommal.

Természetesen volt néhány ostobán kedves ember, gonosztevők és szemetek is.

– Elolvastad az aktát, amit küldtem neked. Hm. Mindenesetre, tégy, ahogy jónak látod. De Cale.
– Igen, apám.
– Hallottam egy különös pletykát – mondta Deruth gróf. Cale vállai egy kissé megremegtek –

Szemlátomást az emberevő fa, az a fekete fa, megváltozott. Most már fehér fa gyönyörű kék levelekkel. Már fű is nő azon a helyen, ahol azelőtt semmi nem nőtt.

A hely, amely az elmúlt négy napban a legtöbbet változott, nem volt más, mint a nyomorne-gyedi domb teteje. Ez volt az a hely, ahol csak a fekete fa élt, viszont, ez a fa fehérré vált kék levelekkel, miután Cale feloldotta a haragját, és most már gyönyörű fa lett, ami szinte már felséges volt.

– Nem egy érdekes pletyka?
– Valóban. Milyen érdekes pletyka.

Cale-nek jelenleg nem állt szándékában felfedni az Ősi Erejét, szóval csak úgy tett, mintha semmi tudása nem lenne erről.

Kizárt, hogy Deruth Gróf ne tudta volna a tényt, hogy elment a nyomornegyedbe. Ellenben, nem lehetett tudomása az Ősi Erőről. Csak sejthette, hogy történt ott valami Cale-el és az emberveő fával.

– Igen, de ez nem akkora baj. Viszont figyelned kell a pletykákra, mindegy, mit csinálsz. Nincs ijesztőbb dolog, mint az emberi szem és száj. Ellenben, bármi történik a tartományon belül, rendben van a háztartásunk tagjainak.
– Észben tartom.

Cale úgy érezte, hogy tényleg élhet békés életet, amíg az ő tartományukban marad. Milyen jó lenne, ha gyorsan visszatérhetne a fővárosból és élhetné az életét, mint kanapé krumpli?

A fényűző reggeli, amit Cale-nek készítettek, aki távozik a fővárosba, végre véget ért. Elbúcsú-zott a Gróftól és Grófnétól, akik nem tudták nézni a távozását, mivel dolgozniuk kellett, és aztán szemkontaktust teremtett a testvéreivel, akik félszegen álltak ott.

– Mi az? – kérdezte Cale.

Az öccse, Basen, csak megrázta a fejét a kérdésre. A húga, Lily, lassan megközelítette. 7 éves. Ez a fiatalabb testvére és közötte 11 év különbség volt.

– K-kérlek, legyen biztonságos utad.
– Kösz. Legyetek ti is biztonságban itt.
– Igen! – bólintott élénken Lily. Aztán csendesen nézett Cale-re.

Cale közömbösen kérdezte meg a tekintetére válaszként:
– Vegyek valamilyen ajándékot az utamon?
– Tényleg?

’Ahogy gondoltam. Ajándékot akart.’

Cale bólintott, ahogy nézte a meglepett, ámult és boldog arckifejezést felbukkanni Lily arcán.
– Rendben. Mit szeretnél? – kérdezte Cale.
– Egy kardot.
–… Mit?
– Kérlek, vegyél nekem kardot.

’Egy 7 éves kardot akar?’

Látva Cale döbbent arcát, Basen megszólalt:
– Hyung-nim, Lily álma ezekben a napokban, hogy kardforgató legyen.
– Valóban? – nézett komolyan Cale Lily-re. Ezen háztartásba tartozó embereknek mind hosszú karjai, hosszú lábai, és jó fizikuma volt. Lily csak 7 éves volt, de magas volt a korához képest, és könnyen válhatott kardforgatóvá, ha elég erőfeszítést tesz.

– Azt hiszem, illene hozzá – mondta végül Cale.

Lily szemei felragyogtak.

– Veszek neked egy drágát.

Lily elmosolyodott, ahogy szégyenlősen lehajtotta a fejét válasz helyett. Cale nem látta ezt, ahogy a 15 éves öccse felé fordult, aki rá nézett.

– Te is akarsz valamit? – kérdezte Cale.
– Töltőtoll.
– Oké.

A reggeli véget ért, amikor megkapta a testvérei listáját az ajándékokról.

***

Cale-nek különös kifejezés ült az arcán, ahogy a kocsi előtt állt, ami a kocsihoz vitte volna.

’Milyen különös.’

Különös kifejezés ült az arcán, ahogy megkérdezte a mellette állót: – Miért jobb az ő ülésük, mint az enyém?

Cale nézte a drága és finom párnára mellette, ahogy a két cicára is, akik a párnán ültek.

– Ifjú mester, nem kellene a mi drága macskáinknak kényelmesen utaznia? Olyan kicsik és értékesek – válaszolta Hans, ahogy különleges jutalomfalatokat is elhelyezett, amelyeket ő készített a cicáknak.

Cale és Ron arcán is üres kifejezés ült.

’Azért, mert nem látta őket ködöt készíteni, és feltölteni méreggel.’

Három nappal korábban Cale a kert egy üres sarkába hívta Ont és Hongt.

’– Mit tudtok csinálni?
Kérdésére válaszként On ködöt készített a macskaformájában, miközben Hong a véréből egy kicsit felhasznált, hogy mérget keverjen a levegőbe. Természetesen, On képes volt irányítani a mérges ködöt, hogy Cale meg ne haljon. Ráadásul, a Hong által használt méreg, amit kiterjesz-tett, még csak a bénulás szintjén volt.
– Ti ketten elég hasznosak vagytok.
On és Hong büszkén válaszolt, miután hallották Cale dicséretét:
– A mérgező ködnek hála képesek vagyunk elfutni!
– Egész hasznosak vagyunk!’

Attól a naptól kezdve On és Hong képes volt ízletes ételeket enni egész nap. Hans, természe-tesen, boldog volt, hogy adhat nekik.

– Ifjú mester – mondta Ron –, a kocsissal fogok fent ülni.
– Rendben.

Ron felugrott a kocsis mellé, és Cale már épp fel akart ülni, amikor Choi Han megközelítette:
– Cale-nim.

Choi Han azt mondta, hogy nem akarja Cale ifjú mesternek hívni, hanem helyette Cale-nim mellett döntött.

– Mi az?
– Rendben van, hogy nem vagyok ugyanabban a kocsiban, hogy megvédjem?

Cale arckifejezése olyanná vált, mintha savanyú datolyaszilvába harapott volna:
– Van rá…

’Van rá bármi ok, hogy ezt tegyük?’ – ezt mondta Cale arckifejezése, és Choi Han nem mon-dott mást, csak bólintott. Cale hunyorgott a szemével, ahogy nézte Choi Hant elmenni.

’Ez valóban különös.’

Choi Han szemei még mindig nem voltak túl tiszták. Az elméje még mindig tele volt haraggal és bosszúval. Amikor Cale tegnap említette, hogy embereket küldtek Harris Faluba, látta a haragot Choi Han szemeiben.

De kissé különbözőnek érezte a korábbitól. Nem teljesen kétségbeesett, mint a regényben, azon a vonalon gondolkodva, hogy ’A világ nem akarja, hogy boldog legyek! Hogy ölhették meg az összes szerettemet?’ Ezért volt különös.

’Egészen gyorsan rendbe jött.’

Abban a fázisban járhatott a regényben, amikor Beacrox-al, Rosalynnal és Lock-al utazgatott, karddal a szívében, de nyugodt viselkedéssel odakint. (Nagyon nyugodtnak nézett ki, habár erős bosszúvágya van legbelül.) Annyiban hagyta, mivel nem volt annyira rossz, de Cale-nek különös keserű íz volt a szájában. Ekkor történt:
– Nem hiszem, hogy ez a te helyed.

A küldöttség vezetője, a tartomány Lovagi Dandárjának Helyettes Kapitánya, megközelítette Choi Hant, és beszélni kezdett. A Kapitány Helyettes végigmérte Choi Hant, mielőtt elvigyoro-dott, mintha lenézné Choi Hant.

’Tudtam, hogy legalább egy ilyen ember lesz.’

Cale csettintett a nyelvével.

Choi Han átlagos szintre rejtette a képességeit.

A gond az volt, hogy Choi Han volt az első ember, akit Cale vendégként hozott a Gróf Birtoká-ra, és a tény, hogy Deruth Gróf fontos vendégként kezelte.

Hozzáadva ehhez a tényt, hogy Cale testőrei között jön, ez alkalommal elérte, hogy néhány ember ne kedvelje és ellene legyenek.

Nyíltan nem idegesíttették, mivel még mindig Cale vendége volt, de volt sok dolog, amit titok-ban csináltak, hogy Choi Hant idegesítsék.

’–Ifjú mester, nem hiszem, hogy Choi Han-nim jól kijön a többi lovaggal, akik velünk jönnek a fővárosba.
– Igazán?
– Igen. Azt hiszem, hogy a Kapitány Helyettes a felelős ezért.
– Értem, Hans. Nem kell tovább aggódnod miatta.’

Cale Hans jelentésére gondolt, és rosszul érezte magát, nem Choi Han miatt, hanem a Kapi-tány Helyettes miatt: ’Hamarosan ráébred, hogy a szemei nem csak a földön vannak, hanem egyenesen a föld alatt.’

Minden rendben lesz, amíg nem csinál valamit, hogy megverjék.

Cale nem döntött úgy, hogy megpróbálja feloldani az ügyeiket.

A Kapitány Helyettes nem lesz képes rendesen aludni, ha egyszer látta Choi Han igazi képessé-geit. Hogy tudna aludni, ha rendkívül fél?

– Ifjú mester, távozhatunk? – kérdezte a Kapitány Helyettes.

Cale becsukta a kocsiajtót, ahogy válaszolt neki:
– Igen. Menjünk.

15 katona, 5 lovag és egy különleges őr. Cale kísérete, ami csak a védelmi egységből állt, és még néhány másik ember, végre elindult a főváros felé.

Természetesen, mint a legtöbb fantasy világbeli utazáskor, nem volt valami eseménytelen.

Senki nem mert hozzáérni Cale kocsijához a Henituse tartományban. A kocsinak nem volt zászlója, ami a családot szimbolizálta, de kocsira rá volt festve az Arany Teknős, a Henituse család szimbóluma. Ez jelképezte a Henituse család szeretetét a vagyon és tartósság felé.

Azonban, amint elhagyták a Henituse tartományt, helyzetbe futottak bele.

’Ahogy várható volt, tényleg megjelentek.’

Miközben a hegyi területen siettek át, több tucat ember jelent meg váratlanul a völgyben.

– Fizesd meg a vámot, ha át akarsz haladni a hegyen!
– Vegyetek elő mindent, amitek van! Ha találunk bármit, miután azt állítjátok, hogy mindent elővettetek, minden bronz után 1 pofont kaptok!

Igen, a banditák voltka.

A banditák elmaradhatatlanok voltak egy fantasy történetben, de a tény, hogy több tucat volt belőlük, azt meglepte. Valószínűleg a számukra hagyatkoztak a kocsi megtámadásakor, aminek csak 5 lovagja volt. Cale a kiscica On felé nézett, aki ásított, és megkérdezte:
– Úgy gondolod, nem látják a szimbólumot a kocsimon?
– Úgy tűnik.
– Idióták! Kezdők!

Cale bólintott Hong értékelésére. Nem félt a banditáktól. Miért kéne?

Kopp. Kopp.
A kopogás a kis ablak felől érkezett a kocsis ülésénél, mielőtt az ablak kissé kinyílt, és Ron né-zett be:
– Ifjú mester, úgy néz ki, hogy szünetet kell tartanunk. Úgy fest, elég sok nyúl van errefelé.

Nyulak. Cale megrázkódott egy pillanatra. Ron annyit mondott ’áh’, mielőtt elmosolyodott és hozzá tette:
– Áh, ez a nyúl különbözik attól, amit Önnek fogok elkapni, ifjú mester. Természetesen, ezeket a nyulakat nem én fogom elkapni, hanem más emberek.

Cale-t valaki olyan védte, aki ijesztőbb volt, mint a banditák. Hallgatta a banditák sikolyainak hangjait, amik a kocsin kívülről érkeztek, ahogy elkezdte az időt számolni.

– Nagyjából egy nap és egy fél.

Nagyjából másfél nap alatt elérkeznek arra a területre, ahol a Fekete Sárkányt kínozzák. Ko-rábban volt, mint ahogy Choi Han a regényben érkezett. Ezért siettette őket anélkül, hogy pihenőt tartottak volna.

<< Previous Chapter | Index | Next Chapter >>

Bookmark(0)

No account yet? Register

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *