’Kora reggel kergetik el a kaputól.’
Choi Han abba az irányba kezdett menni, amiről a faluban hallott, miután eltemette a szeretett falusiakat. Nyugat Városba tartott.
Choi Han elsőéves középiskolás volt, amikor ebbe a világba került, de több évtizede élt már itt. Természetesen a tény, hogy ennek az életnek a nagy részét azzal töltötte, hogy próbált túlélni a Sötétség Erdejében, egy elég eltorzult módon tette éretté, és így, sokkal racionálisabb volt, mint azt mások egy ilyen eset után várnák.
’Jelentenem kell az úrnak a kastélyban.’
Lehet, hogy Harris Falu egy félreeső falu volt, de Henituse Gróf hatáskörébe tartozott. Ezért tartott Choi Han Nyugat Városba, remélve, hogy legalább egy kis temetést tarthat a falusiaknak.
Szintén tervezte, hogy információkat keres a bérgyilkosokról, akiket megölt, amikor elvesztette a nyugalmát, mivel képtelen volt kérdéseket feltenni nekik. Azonban a hallottak rendes elbúcsúztatása a bosszú előtt jött.
’Ha belegondolsz, egy elég szeretetteljes ember.’
De egyszerre elveszítve az összes olyan embert, akik elsőként mutattak neki szeretetet a több évtized után a Sötétség Erdejében, lehetetlenné tette Choi Han számára, hogy ne torzuljon el az elméje. A regényben Cale ekkor kezdett ki Choi Hannal, és rossz helyre nyúlt. Emlékezett, hogy Cale mit mondott Choi Hannak a regényben:
[Miért érdekelné az apámat, hogy néhány haszontalan falusi meghalt-e? Ez a csésze alkohol a kezemben többet ér, mint mindannyiótok élete együttesen.]
Choi Han elkezdett nevetni Cale szavain, ahogy visszakérdezett: [Milyen érdekes gondolat. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy megváltoztatod-e a véleményed.]
[Teszteljük le.]
A teszt Cale péppé verése volt, hogy már majdnem meghalt. A lenyűgöző dolog az volt, hogy Cale még azt követően sem változtatta meg a véleményét, hogy péppé verték.
– Uh, kiráz a hideg.
Cale elkezdte dörzsölni a karját, miután látta a libabőrt, ami kezdett kialakulni. Gyorsan belekortyolt a teába, amit Billos hozott neki. Aztán újra kinézett az ablakon, csak hogy újra kirázza a hideg.
’Az a tapló az.’
Abban a pillanatban, hogy reggel kinyíltak a kapuk, egy fiatalember, aki fekete ruhát viselt fekete foltokkal mindenhol úgy, hogy úgy festett, mintha a ruha több helyen megégett volna, megközelítette a kaput. Choi Han volt az.
Cale nem kelt fel a helyéről, ahogy Choi Hant figyelte.
Csodálatra méltó volt a sebessége, elmebetegként rohanta le a távot, ami normális esetben kocsival egy hét lenne, de ennek eredményeképpen rendetlenül nézett ki. Természetesen a faluban történtek is felelősek voltak a kinézetéért.
Az őr elállta Choi Han útját, ahogy lehajtott fejjel bement, rendkívül fáradtan tűnve. Cale nem tudta, hogy mit mondanak, de látta, ahogy Choi Han megrázta a fejét az őr kérdésére.
’Biztosan azt kérdezik, van-e valamilyen személyazonosítója.’
A Nyugat Város őrei általában kedvesek, de szigorúak voltak, ha a szabályokról volt szó. A hűbéruruk, Deruth Gróf személyiségét utánozták.
– Kidobták.
Ahogy várható volt, Choi Han kisétált a kapun. Még csak nem is kapott idegrohamot. Miután folyamatosan rohant egy napig, a kissé visszanyert tudata azt mondta neki, hogy ne öljön meg egy ártatlan embert.
’Choi Han most várni fog, amíg eljön az este, és lopva átugrik a városfalon, hogy bejusson.’
Aztán belefut Cale-be, aki elfoglalt ivással.
Csikorgás. Mivel Cale egyedül volt, a hátratolt szék hangja, ahogy felállt, egészen hangosnak hallatszódott. Lement a földszintre, és értesítette Billost a pultnál:
– Hamarosan visszajövök. Ne tisztítsd le a helyem.
– Igenis, ifjú mester. Várom visszaérkezését.
Figyelmen kívül hagyta a mosolyt Billos arcán, ahogy kisétált a teázóból.
– Nem tört el semmit! – hallotta Cale valakinek a hangját a teázóból, de nem érdekelte. Le kellett fektetnie az alapokat, hogy megszerezhesse az Elpusztíthatatlan Pajzsot.
Az Elpusztíthatatlan Pajzs.
Nem egy fizikai tárgyról beszélt. A legjobb hasonlat talán a mágus manna pajzsa lenne. Valami, aminek nincs valójában fizikai formája. Viszont nagyon különbözött a manna pajzstól, mivel közelebb állt egy szupererőhöz, mint mágiához.
A vicces dolog az volt, hogy aki megteremtette az erőt, de végül meghalt, olyasvalaki volt, aki egy istent szolgált, de végül kiközösítették.
’Annyi furcsa dolog van ebben a regényben.’
Bármelyik fantasy világ történelméről szólva, ennek a világnak is volt ősi történelme. Az ősi időkben sem mágia, sem fegyverek nem voltak kifejlesztve.
Helyette egy olyan társadalom volt, ahol a veleszületett képesség és tehetségek összegyűjtése természetfeletti eseményekből játszott kulcsfontosságú szerepet. A legerősebb erők voltak ebben a társadalomban a szupererők, isteni erők és természetes hatalmak. Elég primitív idő volt.
Néhány azok közül az erők közül a mai napig megmaradtak, elrejtve bizonyos helyeken és tárgyakban. Lehetséges volt megszerezni ezeket az erőket, ha teljesíted a feltételeket.
Ősi erők.
A hősök megtalálják ezeket az erőket, azonban ezek az erők mind támogató erők, nem erősek eléggé ahhoz, hogy a hősök fő támaszai lehessenek.
Ezek voltak azok az erők, amelyeket Cale keresett.
’Bármi, csak az isteni erő.’
Isten, angyal vagy ördög, Cale nem akart kapcsolatba kerülni velük.
Ezért keresett Cale olyan erőket, amelyeket emberek természetesen fejlesztettek ki, vagy a természetből származtak.
’Ez a módja, hogy biztosítsam, hogy nem kell erőfeszítést tennem.’
Ezeket a típusú erőket kereste. A kardforgatás vagy mágia megkövetelné tőle, hogy energiát fektessen a gyakorlásba. Nem akart ilyesmit csinálni.
Más könyvekkel ellentétben, az [Egy hős születése] c. regény ősi civilizációja nem volt valami erős.
Ahogy a civilizáció fejlődött, a mágia és idéző képesség, amelyek kialakultak, túlszárnyalták az ősi erőket, amelyek az ősi civilizáció után maradtak hátra. Szupererőkkel is ugyanígy volt. A legtöbb apró szupererőt félresöpri egyetlen találat az ’Aurától’, amelyet manapság használnak.
Nem véletlenül használták ezeket az ősi erőket a hősök elszórtan.
’És az én célom, hogy összegyűjtsem ezeket a szupererőket, és elfogadhatóan erős legyek.’
Ez egy kielégítő cél volt. Különösen, mivel ismerte az ősi erőt, ami megerősítheti ezeket az apró szupererőket.
Hogy meg tudja tenni az első lépést a tervében, Cale elkezdte keresni az ősi erőt, ami Nyugat Városban volt elrejtve. Tudta a feltételét, hogy elnyerhesse azt az erőt.
– If… ifjú mester. Üdvözlöm.
Cale csak bólintott a fejével üdvözlésként a pék felé, aki olyan mélyre hajolt, hogy úgy tűnt a feje majdnem hozzáér a földhöz. Hallotta a pék zihálását, de Cale úgy tett, mintha nem hallaná. Rosszul érezte magát, hogy a szemét hírneve ennyire megrémisztette ezt a péket.
– Adj kenyeret.
– Tessék?
Cale az összes kenyérre rámutatott a pékségben és szigorúan válaszolt: – Innentől idáig mindent.
Csilingelés. Az aranyérme, amit Cale elővett, elkezdett pörögni a pulton.
– Pakold föl mindet – a pék úgy tűnt megdermedt a helyén, ahogy Cale folytatta: – Még két-három aranyérme bizonyára elég lesz egy hétre elegendő kenyéradaghoz, igaz?
A pék tekintete, ami eddig az aranyérmére szegeződött, most Cale-re siklott. Túl sok pénz volt kenyérért. Cale csak egykedvűen felelt a pék remegő szemeire:
– Elmehetek máshoz, ha nem akarod.
– Nem, ilyesmiről szó sincs! Ifjú mester! Összepakolom, amilyen gyorsan csak tudom!
A pék rendkívül tiszteletteljes volt, más okból mint azelőtt, ahogy gyorsan mozgott körülötte. Néhány perc múlva Cale elhagyta a pékséget, vállán egy kenyerekkel teli táskával.
Habár csak kenyér volt, meg volt a súlya. A súlyától Cale a szemöldökét kezdte ráncolni, és figyelmen kívül hagyta a péket, aki nézte őt távozni, ahogy kilépett az utcára.
Cale kényelmesen sétált az utcán, észrevéve, hogy bárkivel is teremtett szemkontaktust, gyorsan elfordult és elsétált. Az emberek többsége még el is futott, hogy ne kelljen a szemébe néznie.
’Tényleg különbözik ez a hely Koreától. Ez valóban egy fantasy világ.’
Cale körbenézett, ahogy a piacon sétálgatott, ami tipikus fantasy érzést sugárzott.
– Hm.
Valahányszor szemkontaktust teremtett egy kereskedővel, ledöbbentek és kerülték a tekintetét. Cö. Cale tényleg hű volt annak idején a szemét jelzőre. Cale éppen baromságokat mondott magáról, ahogy végig sétált a piacon, és Nyugat Város nyugati része felé tartott.
A nyomornegyed nyugaton volt. Mindegy mennyire gazdag egy terület, mindig vannak szegény emberek. Egy ilyen helyzetben a legtöbb ember valószínűleg valami ilyesmire számít.
’Oh, egy sorsszerű találkozás ez, ahol nyerhetsz, ha ételt adsz a szegényeknek.’
Sajnálatos módon nem ez volt a helyzet.
Cale érezte, ahogy az emberek lesik, amint belépett a nyomornegyedbe. Ez volt a hely, ahol a leglustább és leggonoszabb emberek éltek együtt.
Habár a szegények nem ismerték a hűbéruruk arcát, a grófot, ismerték Cale arcát. Ezeknek az embereknek, akiknek nem volt semmilyük, nagyon kellett figyelniük azokra típusú emberekre, akik zűrt kavartak a piacon, a kocsmában, a köztéren, nos, te nevezed meg, és Cale valószínűleg zűrt kavart ott is.
– Cö.
Habár ismerték ezeket a történeteket Cale-ről, nem tudtak ellenállni Cale táskájából áradó édes kenyérillatnak. Cale csak figyelmen kívül hagyta a pillantásokat, ahogy tovább ment.
A drága bőrcipőjének csúcsa kezdett sáros lenni a mocskos íztől. Ismeretlen bűz töltötte be még Cale orrát, amitől természetesen elkezdte a szemöldökét ráncolni.
Ettől még gyorsabban sétált. A nyomornegyed egy kis hegy egyik oldalán volt, és régi házak alkották. Cale ennek a hegynek a teteje felé tartott. Ahogy közelebb ért, a pillantások, és az őt követő emberek lépései is el kezdtek csökkenni. Cale éles pillantásai is valószínűleg szerepet játszottak ebben.
’Itt jobb.’
Miután megszabadult a bűztől, Cale a hegy tetején állt és megfordult, hogy lenézhessen Nyugat Városra. Természetesen ez a hegy nem volt olyan magas, mint a gróf birtoka. Kizárt volt, hogy engedjék, hogy a terület ura olyan helyen lakjon, ami alacsonyabban van, mint a nyomornegyed.
Cale észhez tért, ahogy a fa felé vette az irányt, ami minden irányba lekerítették. A kerítésnek, ami Cale testének széles deszkákból állt, volt egy bejárata, ami elrothadt. Könnyedén eltört, amint Cale meglökte a kerítést.
Úgy tűnt, a hatalmas fa több száz éves. A nyomornegyedben a fákat általában tűzifának felvágták, vagy lehántották a rétegeit, ezzel használhatatlanná téve, de ez a fa nem ilyen volt.
Az ok egyszerű volt. Az ok ott csengett Cale fülében. Ez a kettő volt az egyetlen, akik a nyomornegyed végéig követték őt:
– Nem közelítheted meg azt a f-fát!
Cale figyelmen kívül hagyta a figyelmeztetést. Újabb aggódó hangot hallott:
– Nem mehetsz oda! Az egy emberevő fa!
Egy emberevő fa. Bárki, aki felakasztotta magát a fára, egy éjszaka alatt múmiává vált. Ráadásul, bármilyen vér kerül erre a fára, az azonnal eltűnik.
Végezetül, csak piszok volt a fa körül. Fú és még gaz sem volt sehol.
Ez volt az a fa, amit Cale keresett.
Réges-régen, az ősi időkben, volt egy ember, aki annyira szerette az ételt, hogy a falánksága az istenimádata elé állt, így kirúgták. Ez az ember végül éhen halt.
Azt mondják, hogy a fa a teste fölött nőtt ki, és hogy annak az embernek a neheztelése és ereje is a fában volt. Az Elpusztíthatatlan Pajzs, amit Cale keresett, itt volt.
Milyen primitív, rejtélyes és különös volt ez! Az ősi erők nagy része ilyen rejtélyes volt.
Cale kivett egy kenyeret a táskából, és gondosan megvizsgálta a lyukat, aminek nagysága egy felnőtt ember feje volt. Először el kellett küldenie a hang tulajdonosát, mielőtt munkához láthatna. Azonban, mielőtt bármit is mondhatott volna, a hang hangosabb volt ez alkalommal, ahogy már nem láthatták Cale-t a kerítésen kívülről, mivel leguggolt. A hang kissé remegett:
– Meg fogsz halni! Ne csináld!
Cale a halántékát nyomta az ujjaival, ahogy felsóhajtott.
Az őt követő emberek száma lecsökkent, ahogy közeledett az emberevő fához a hegy tetején, azonban a hang tulajdonosa tovább követte őt.
’Mindenhol vannak kíváncsi taplók, bárhova mész is.’
Cale a szemöldökét ráncolta, ahogy hátra fordította a fejét. Amikor megtette, észrevett egy lányt, aki nagyjából 10 év körülinek tűnt, az öccsének kezét fogva, miközben rá nézett. Az szemei tele voltak aggodalommal.
Látva, hogy Cale a szemöldökét ráncolta, és rá meredt, a lány megbicsaklott a szavain, és elkezdett motyogni:
– Ez egy emberevő fa. Meg fogsz h-halni.
– Nem halok meg.
Cale elővett két kenyeret a táskából, és a kislány felé dobta őket. Mindegy volt, hogy végig gurulnak a földön, mivel egyesével voltak csomagolva.
– Vedd ezeket, és takarodj innen.
A kisfiú azonnal megragadta kenyeret, de a kislány még mindig tétovázott. A végén Cale-nek használnia kellett a személyazonosságát. Felállt, és kidugta a fejét a kerítésen.
– Ti ketten nem tudtok Cale-ről, a szemétről?
A kislány elsápadt. Az öccse csak Cale-t nézte, mielőtt felvette volna a másik kenyeret is a nővérének, és elkezdte rángatni a kezét.
– Noona.
– Öh.
A fiatal kislány oda-vissza nézett a fa és Cale között, ahogy elhúzták onnan:
– Nem halhatsz meg.
Cale a kislányra csettintett a nyelvével, aki továbbra is ezt hajtogatta, mielőtt megbizonyosodott arról, hogy senki sincs ott, ahogy leült a fa alá. Senki se lenne láthatta, hogy mit csinál, hacsak nem jött fel a kerítésig.
– Kezdjük el.
Azzal kezdte, hogy elővett egy kenyeret a táskából, és a lyukba helyezte. A keze hamarosan eltűnt a fa alatti sötétségben, és Cale érezte a hideg érzést, ahogy a kenyér a tenyeréből eltűnt.
Érezte, hogy talán az egész kezét elnyeli, így gyorsan kiszedte.
A sötétség a lyukban, a fa alatt, még mindig ugyanolyan volt.
– Ha valaki nehezteléssel hal meg, akkor fel kell oldani a neheztelést.
Az emberevő fa valójában nem volt emberevő fa. Egy fa volt, ami bármit megevett. Egy mellékhatása volt az erőnek, amit az a személy hagyott hátra, aki éhen halt. De hogy ilyesmi kapcsolódjon egy ősi erőhöz… nevetséges volt, de sokkal realisztikusabbnak tűnt.
’Emlékszem azt mondta, hogy addig kell etetnem, amíg el nem tűnik a sötétség.’
A sötétség a fa alatt nem árnyék miatt volt. Ezt a sötétséget a neheztelés alkotta.
Ezt nem lehetett más emberekkel együtt csinálni. Egy embernek kellett folyamatosan nagy mennyiségű ételt biztosítania, amíg a sötétség el nem tűnt. Amikor a sötétség végre eltűnik, a fény, ami alatta bujkál, meg fog jelenni.
Amint megette a fényt, az Elpusztíthatatlan Pajzs Cale-é lesz.
– Egyél, amennyit szeretnél.
Cale a táska száját a lyukhoz rakta, és az összes kenyeret beleürítette. Normál helyzetben, egy ilyen kis lyuknak meg kellett volna telnie kenyérrel, viszont csak a sötétség maradt ott, amikor Cale elemelte onnan a táskát.
– Úgy tippelem, hogy még 10 nagytáska kenyér kell.
A sötétség a lyukban némileg halványabb lett.
Tíz táska. Csak olyasvalaki, mint Cale, 3millió gallon zsebpénzzel, volt képes ilyesmit mondani ennyire lezseren.
Korgás…
Úgy tűnt, egy különös sírás rezonált a fából. Mintha azt mondta volna, hogy éhes, és még több ételt kért volna. Cale úgy érezte, mintha a sötétség kinyúlhatna, és megragadhatná őt.
–… Egy kissé ijesztő.
Cale gyorsan felkelt. Úgy érezte, hogy nem kellene sokáig itt maradnia.
– Mégis mit csinálhatna egy hülye neheztelés?
A falánkság ijesztő dolog.
– Holnap visszatérek.
Cale búcsút mondott a korgó fának, mintha egy ember lett volna, és távozott a lekerített területből. Cale észrevette a testvérpárt a kenyereket enni, amint belépett a nyomornegyedbe.
Valakihez képest, aki azt állította, hogy ne menjen oda, mert egy emberevő fa, úgy tűnt, hogy élvezik a kenyerüket. Biztosan ízlik nekik az íze, mivel mind a ketten boldognak tűntek.
– Oho – horkant fel Cale rájuk, mielőtt figyelmen kívül hagyta volna a tekintetüket. Azonban a tekintetük nem rajta voltak, hanem a táskán, ami azelőtt tele volt kenyérrel, most üres. Valószínűleg kíváncsiak voltak.
De mit tehetnének? Semmit nem tudnak tenni.
Ezek a gyerekek valószínűleg túlságosan féltek ahhoz, hogy egyáltalán közel menjenek az emberevő fához. Ám mindig biztonságos dolog mások jó oldalán lenni. Rossz lenne, ha odamennének a fához, és bedugnák a fejüket a lyukba, és megennék őket.
[A nyomornegyed gyermekei nem féltek semmitől. Azért, mert többre értékeltek egy szem rizst, mint a feléjük tartó pengét. A halál mindig körülöttük volt, így nem félték a halált. Jobban félnek az éhségtől, mint a haláltól.]
Ezt írták az [Egy hős születése] c. regényben.
Ezért döntött úgy Cale, hogy beszél a testvérpárral: – Ha akartok holnap is kenyeret enni, akkor nem mondtok semmit.
A testvérpár nem mondott semmit. Azonnal követték Cale parancsait. A fiatal lány, aki korábban látszólag tétovázott, az öccse szájára tette a kezét, és úgy tett, mintha nem látná Cale-t. Cale elmosolyodott, és arra gondolt, hogy a kislány egész okos, ahogy gyorsan elhagyta a nyomornegyedet.
A nyomornegyedben az emberek, akik tudták, hogy Cale felment a hegy tetejére, néztek rá, és azon gondolkodtak, hogy milyen őrült dolgot csinál ez alkalommal, de Cale szerette az ilyen pillantásokat.
***
A nyomornegyeden kívüli emberek is furcsán néztek Cale-re, de Cale nem törődött a pillantásaikkal.
– Oh, ifjú mester. Visszatért – amint Cale visszaért a teázóba, Billos egészen boldogan üdvözölte.
– Igen. Hozz nekem egy friss csésze teát. Ez alkalommal egy felfrissítőt.
Cale a harmadik emeleti helye felé tartott. Elég forgalmasnak kellett volna lennie ebben az időben, de senki más nem volt a harmadik emeleten. Elkerülték a gróf család szemétjét. Ezért tudott Cale lazítani.
– Itt a teája, ifjú mester. Hoztam még fel desszertet is.
– Oh, nagyszerű. Köszönöm.
Cale tovább nézett a városkapu felé, ahogy belekortyolt a teába. Billos különös arckifejezéssel vizsgálta Cale arcát, mielőtt csendesen elhagyta volna a harmadik emeletet. Furcsa volt hallani, ahogy Cale megköszön valakinek valamit.
Cale tovább rendelt teát és desszertet, ahogy kifelé nézett az ablakon, amíg az ég lassan narancssárgává vált, és a nap lenyugodott. Csak akkor kelt fel, amikor az éjszaka megérkezett, és sötét volt odakint.
Eljött az ideje, hogy kapcsolatba lépjen az ijesztő fickóval, aki a falon kívülről érkezik.