Bevették a csalit.
Litana csapatának mindegyik tagjának különös kifejezés ült az arcán, ahogy Cale-t nézték, aki lassan a barlang sarkához sétált és leült.
– Köszönöm, hogy helyet adtak éjszakára.
Gyengéd és tisztelettudó hangtónus volt. Természetesen Cale mondta ezt.
Litana megrázta a fejét az átlagos kinézetű vörös hajú férfira.
– Természetes utazók között. Úgy néz ki, hogy nagyon fázik az esőtől, szóval kérem, pihenjen a tűz mellett.
Viszont a beosztottjai továbbra is óvatosak voltak vele. Még ha rongyosnak is tűnt az esőtől, attól még idegen volt.
Milyen eső! Egyáltalán nem kapta el eső! Meleg vízzel csináltam!
Panaszkodott Raon arról, amit Litana mondott.
Cale a barlang közelében szakította el az esőkabátját, miközben Raon meleg vizet és hőmérséklet-fenntartó mágiát használt rajta, mielőtt a barlang felé ment.
Cale megsimogatta On hátát, hogy ő is játssza a szerepét.
Miaúúú
On nyugtalannak tűnt, ahogy felnézett Cale-re.
Litana őket figyelte lopva éles tekintettek.
‘Nem tűnik átlagos embernek.’
Litana nem érezte korábban, amikor a beosztottja Cale-re emelte a lándzsáját, de újabb pillantást vetve Cale-re, az illető előtte másnak érződött, mint egy utazó vagy kalandor.
Egészségesnek tűnt, de a tartása és járása tisztán tükrözte, hogy nem gyakorolt semmilyen küzdősportot. Viszont nem tűnt mágusnak vagy más erős egyénnek sem.
A megérzése pontos volt.
Megint olyan erősnek tűnsz, mint a körmöm hegye.
Cale testét épp beborította az Uralkodó Aura.
Amíg Litana Cale-t figyelte, addig Cale Litana-t figyelte a szeme sarkából.
A Déli Dzsungel emberei, másként Déliek, ismeretesek voltak a bronz bőrükről és szilárd fizikumukról. Mivel természetes lakóhelyük a dzsungel, nagyon közel álltak a természethez.
Közel a természethez.
Ez a természetközeliség okozta, hogy teljesen más kultúra alakult ki a Whipper Királyság lakói és a Dzsungelből származó Déliek között.
Míg Whipper Királyságban kialakult egyfajta “a legalkalmasabb éli túl” mentalitás, a Délieknél kialakult a “győztes-győztes” és “vezető és követő” mentalitás.
Kínos csend lepte be a barlangot. Ezt a csendet Cale hangja törte meg:
– Az eső egyre erősebbnek tűnik. Holnap el kellene hagynunk az erdőt, ugye On?
A férfi arckifejezése, ahogy gyengéden beszélt a cicához, olyan meleg volt, mint a tűz. Viszont On hitetlenül nézett rá.
…Miért viselkedsz így?
Raon is zavarodott volt.
Litana és beosztottjai merev arccal néztek Cale-re. Litana képes volt tippelni az alapján, amit a férfi mondott.
– Öhm, uram…
– Hívjon csak Cale-nek.
– Cale úr. [Sajnálom, ezt ennél jobban nem tudtam hogyan.]
Litana látta, hogy a férfinál mágikus táska volt, de sem kard, sem más nem volt nála, mintha csak sétálni jött volna az erdőbe. És látszólag tudta, hogy merre kell menni.
Különös légkör uralkodott körülötte.
Hirtelen eszébe jutott valami.
‘… Ő egy sárkány?’
Felidézte a legendát a sárkányról, amely teljesíti a kívánságot. A legenda nem beszélt a sárkány kinézetéről, és hogyan jelenik meg. Litana tudta, hogy a gondolatai valószínűleg tévesek, de akaratlanul is elöntötte a várakozás.
Ekkor történt. Litana szemkontaktust teremtett a férfival, akit Cale-nek hívtak, és látta, ahogy a férfi elmosolyodik.
– Nem vagyok sárkány.
Oh.
Litana összerezzent, ahogy megeresztett egy sóhajt. Látta, ahogy Cale hátra fésüli a nedves haját, amely az arcába hullott.
– Viszont ismerem itt a járást.
– …Hogyan?
Litana és beosztottjai, akiknek nem okozott gondot a bonyolult és irracionális dzsungel, elvesztek az erdőben.
De az előttük lévő férfi tudta merre kell menni?
Látva Litana zavarodottságát az arcán, Cale elmosolyodott és válaszolt:
– Ez a gyermek a Macska törzsből származik.
Cale megsimogatta On-t gyengéd tekintettel az arcán, amely egy szenthez illett.
– Annak idején véletlenül belefutottam a nyomornegyedben egy ugyanilyen esős napon.
Visszanézett a múltba. Nosztalgikusnak tűnt arról a napról, amikor találkoztak. On is felidézte azt a napot és tudta, hogy nem volt annyira nosztalgikus pillanat. De csukva tartotta a száját és bizonytalanul csóválta a farkát.
– Ez a gyermek, On, képes befolyásolni a ködöt.
– Milyen ritka képesség.
Litana a ködre gondolt, amely belepte Oorim-ot és kiengedte az ámulatát.
– Valóban. Akkor ismertem meg ezt a helyet, amikor a térségemen kívül utaztam. Olvastam egy ősi szövegben, hogy ezt a helyet a köd irányítja.
Litana visszafordította a tekintetét On-ról Cale-re. Eleganciát érzett a cselekedeteiben és hangsúlyában minél több időt töltött vele. Biztos, hogy legalább nemes volt.
– Ezért jöttem erre a gyermekkel.
Cale szemei csillogni kezdtek a tűztől. Litana és beosztottjai is látták. nyugodt, de szenvedélyes hangja betöltötte a barlangot.
– Azért jöttünk ide, mivel úgy gondoltuk, hogy használhatnánk az erőnket és reményt adhatnánk azoknak az embereknek, akik elvesztek, illetve a családjaiknak, akik elszántan várnak rájuk.
…Ez nem az volt.
Raon magában mormogott, míg On némán csóválta a farkát.
Cale arcára kicsiny mosoly ült ki, miután látta Litana tekintetét megváltozni.
– Szerencsére igazam volt. Láttuk az utat, miután On befolyásolta a ködöt.
Gyorsan megmagyarázta a köd titkát. Elmagyarázta, hogyan okoz hallucinációt és a mannában zavart.
– Értem – Litana nem tudta elrejteni a keserűséget a szívében – A legenda… valószínűleg nem létezik.
Ha a köd és manna zavar volt, a legenda, mely szerint sárkány okozza, biztosan hazugság volt. Csalódás töltötte be Litana és beosztottai arcát. De ezzel egy időben Litana arra gondolta, talán jobb ez így.
Sokkal jobb helyzet volt most, mint mikor azon gondolkodott, hogy felgyújtsa-e az erdőt.
– Akkor lehetséges lenne, hogy megkérjük, vezessen minket el a kijárathoz, amikor holnap távozik?
– Hogyne. Segítenünk kell egymásnak szükség idején.
Litana tekintete még gyengédebb és szívélyesebb lett Cale felé. Olyan jó ember volt, mint amilyennek tűnt. Valószínűleg azért érezte azt a különös aurát körülötte, mert olyan jó ember.
Cale arcára aztán csalódott kifejezés ült, ahogy őrá nézett.
– Sajnálom. Biztosan reménytelen kívánsága volt Önnek is.
– Rendben van. Nincs semmi, amit tehetnék érte. Csak örülök, hogy nem kellett felgyújtanom az erdőt.
Tűz. Ettől a szótól Cale szeme egy pillanatra felcsillant, mielőtt gyorsan eltűnt volna.
– Tűz. Nagyon ijesztő szó. Érzem, milyen erős viaskodás lehetett Önben, mivel Déli, aki nagyra becsüli a természetet.
– Ismeri Délt?
– Nem nagyon, de olvastam róla könyvekben. Élvezem az utazást és szeretem a gyönyörű kilátásokat.
Oh, látom, látom, gyenge ember.
Cale-t kirázta a hideg Raon válaszától, de olyan élénken folytatta, ahogy bírta.
– Olvastam, milyen gyönyörűek a Dzsungel hegyei, tava és minden más is. Most, hogy képesek leszünk kijutni Oorim-ból, tervezem meglátogatni a jövőben.
– Értem.
Litana tele volt csalódással, keserűséggel és sajnálattal. Nem tudott hazudni vagy tudatlanságot szimulálni ennek az embernek, aki annyira látni akarta a Dzsungel szépségét.
A beosztottjainak az arca is elkomorult.
– Sajnos a Dzsungel, amelyet látni fog, mikor kijut Oorim-ból nem lesz gyönyörű.
– …Hogy érti?
A Dzsungel egy napi útra volt Oorim-tól. Elég széles volt, ahogy elfoglalta Dél nagy részét. Viszont, miért jött LItana Oorim-ba?
Mivel közel volt a tűz helyéhez.
– Tűz van a Dzsungelben?
– Tessék? Akkor nem kellene azonnal eloltani?
– …Ez a tűz nem terjed, de nem is lehet kioltani.
Cale kaotikus tekintetét látva, Litana magyarázni kezdte a tüzet a dzsungelben.
– Egy nap a Dzsungel 1-es szektora, oh, az a része a dzsungelnek, amely Oorim mellett van, Szektor 1, váratlan tűz csapott fel. Víz, mágia, ráolvasás, látszólag semmi sem működik. Nagyon aggódtunk, de az 1. Szektorban maradt, nem terjedt máshova.
– Nem is tudom, hogy ez jó vagy rossz dolog – mormogta Litana magának.
Különös tűz volt.
Viszont Cale ismerte a tűz identitását.
A tüzet nem lehetett kioltani mágiával vagy ráolvasással.
A megoldás alkímia volt.
Az alkímia tudományosabb volt, mint a mágia. Volt egy Birodalom, amely nagyon fejlett volt Alkímiában és semmi másban.
A Mogoru Birodalom.
A Birodalom az Alkimisták Harangtornyával volt az, aki a tüzet okozta.
‘Hogy pontosabbak legyünk, Mogoru Birodalom császári hercege volt.’
A császári herceg, aki aggódott Litana miatt, akinek sikerült a Dzsungel 15 szekcióját egyesítenie, lopva okozta ezt a tüzet.
Azonban semmilyen titok nem maradhat titok örökké. A 4. kötet végére, Litana, aki tüzet gyújtott Oorim-ban, hogy elmeneküljön, rájön, hogy a császári herceg felelős a tűzért a Dzsungelben, és összeáll Toonka-val, habár az ő “legalkalmasabb éli túl” filozófiája nem passzolt az övékkel, hogy legyőzzék Mogoru Birodalmat.
A Királynő, aki Fekete Párducon lovagol ló helyett, a Dzsungel védelmére harcba vezette harcosait.
‘De ez nem az én problémám.’
Cale abba egyáltalán nem akart belekeveredni. Csak gondoskodik a tűzről és átveszi érte a fizetségét, mielőtt gondoskodik még néhány dologról és visszatér a Henituse térségbe.
Mivel nem akarta látni Mogoru Birodalom császári hercegét.
‘Ő nem jó ember.’
Alberu Koronaherceg és a Birodalom császári hercege hasonló ember volt. Ezért gondolta Cale, hogy hasonló volt, de különbözött.
Alberu Koronaherceg törődött az igazságossággal. Ezért volt Cale-nek könnyű beszélnie vele és használni őt.
De a császári herceg nem ilyen volt.
Csak magával törődött.
Nagyon ravasz és álnok volt.
Hasonlított Cale-re, de más volt. Cale elsöpörte a gondolatait a Császári Hercegről, aki át akarta venni a vezetést mindenen a Nyugati Földrész közepén, és gyorsan megmozdította az arcizmait.
Aggodalmasnak tűnő arckifejezést öltött fel.
– Nagy tűz?
– …Eddigi életemben sosem láttam még ekkora tüzet. Magasra felcsap az égbe, nem számít, hogy nappal van vagy éjjel, amitől olyan, mintha minden nap robbanás lenne.
– Akkor valószínűleg nehéz megközelíteni is.
– Igen. Sem állatok, sem emberek nem tudnak közel menni. Csak közel kerülni is olyan, mintha megégnénk.
– Borzalmas, haaa, rettenetesen borzalmas.
Litana Cale-re nézett, aki ténylegesen csalódottnak tűnt, és hálát érzett. Ritka volt olyan civileket találni a kontinens közepéről, akik ennyire foglalkoztak Déllel és a természettel.
– Viszont minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy kioltsuk a tüzet.
– Értem.
Litana látta, ahogy Cale, aki bólogatott, hirtelen mély gondolkodásba esett. Viszont nem tartott sokáig.
Nagyon rövid volt. Viszont a tekintete tele volt elszántsággal.
– Én, haaa…
Végig simította az arcát, miután váratlanul elhallgatott és felsóhajtott.
Viszont, végül elszántan felnézett Litana-ra ismét.
– Kérem, vezessen el a tűzhöz.
– Elnézést?
Az a Litana, akit Cale ismert, olyasvalaki volt, aki gyenge volt a gyengékkel szemben és megpróbált mindent megadni, amit csak tudott a jónak. Ugyanakkor a rosszat tízszeresen visszaadta, miközben a kegyelmet, amit kapott, ezerszeresen adta vissza.
Cale arcán nagyon őszinte kifejezés ült, ahogy direkt remegő hangon kezdett beszélni:
– Úgy hiszem, talán ki tudom oltani a tüzet.
– Micsoda?
Raon kiabálni kezdett Cale fejében:
Gyenge ember, mit csinálsz? Nagyon furcsa vagy ma! Gyenge vagy! Mit próbálsz csinálni?
Cale-t nem érdekelte, ahogy még mindig elszánt kifejezés ült az arcán:
– Úgy hiszem, képes leszek kioltani.