Miután könnyedén áthaladtak Puzzle Város kapuján, a Henituse család Arany Teknőse kocsija követte a Hans megbízott komornyik vezetését a fogadóba.
– Kisebb, mint Nyugat Város.
– Igen. Kicsi.
Cale bólintott On és Hong szavaira, és kinézett a kocsin.
’Nem fog követni be a városba, igaz?’
Choi Han szerint a Fekete Sárkány nagy távolságból követte őket, mielőtt kora reggel ment oda, hogy lerakja az ételt, és aztán elfutott.
– Hát nem édes? A sárkány olyannak tűnik, mint egy kisgyerek, aki nem veszítette még el az ártatlanságát, még az után sem, hogy ilyen borzalmas élete volt.
’… Nem igazán.’
Ezt gondolta Cale, ahogy Choi Han szórakozva mondta el neki. Ha Choi Han látta volna a sárkányt felrobbantani egy hegyet, nem használna olyan szavakat, mint „édes”, hogy leírja őt.
Cale nem tudta, hogy a sárkány miért csinálja ezt, amikor azt mondta, hogy utálja az embereket. Ez tényleg nagyon nyomasztó volt Cale-nek. Ez nem az volt, amire számított.
Mivel még mindig fiatal volt, Cale azt gondolta, hogy a sárkány távol marad a Márki területétől, és készít magának egy búvóhelyet, hogy erősödjön. Cale remélte, hogy miután megerősödik, a sárkány majd elpusztítja a Márki birtokot, mielőtt a háború kitörne a kontinensen.
Ez segítene, hogy a Henituse tartomány tovább maradjon békés.
– C.
Cale csettintett a nyelvével, és a cicák, akik izgatottan néztek ki az ablakon, összerezzentek, mielőtt megközelítették. Úgy tűnt, mintha valami különöset láttak volna odakint, és jöttek kérdezni:
– Mindegyik ház előtt van kőtorony.
– Nagyon-nagyon furcsa.
Cale közönyösen válaszolt:
– Ez a kőtornyok városa.
Puzzle Városa híres volt az ősi romokról a sok kőtoronnyal, de arról a tényről is, hogy mindegyik ház előtt állt egy kis kőtorony.
Ennek a városnak az emberei kis árkot készítettek az ablakuk előtt, hogy egy kis kőtornyot rakjanak rá. Igazából nem is kellett volna őket kőtoronynak hívni, mivel kevesebb, mint tíz kőből készültek, de a kőtornyok különböző alakúak voltak, amelyek a ház tulajdonosának a személyiségétől függtek.
– Itt fogunk maradni?
Hans gyorsan válaszolt Cale kérdésére, ahogy követték a fogadó tulaját. Hans úgy tűnt, hogy nagyon izgatott, ahogy a cicákkal a kezében sétált:
– Igen, uram. Foglaltunk két napra Choi Han-nimnek, és beleegyeztek, hogy a csapat többi tagjának fizetünk, attól függően, hogy mennyi ideig maradunk végül.
Ron összerezzent Hans szavaitól, mielőtt gyorsan követte őket a mágikus dobozzal a kezében. Hans tovább beszélt:
– Pont a Kőtorony Ünnepség idénye előtt érkeztünk, szóval a szobák nem annyira drágák.
A Kőtorony Ünnepség. Puzzle Város jelenleg elfoglalt volt a következő heti Kőtorony Ünnepségre készülődve. Cale csak kimondta, amit gondolt, anélkül, hogy gondolkodott volna rajta:
– Nem mintha, sok kő lenne itt, de a kőtornyok egészen érdekesek. Milyen különös.
– Én tudom az okot mögötte.
’Ha?’
Cale rápillantott Hans-ra, aki a motyogására válaszolt.
– Van egy szomorú, de provokatív történet, amit szájról szájra adtak tovább évek alatt.
– Most hagyd abba, ha hosszú lesz.
Cale-t tényleg nem érdekelte. Viszont Hans tovább beszélt, ahogy valószínűleg úgy ítélte meg, hogy a történet nem annyira hosszú. A csapat, ami belépett Cale szobájába, nézte, ahogy a szolgáló kilépett a szobából, aztán hallgatták Hans történetét.
– Ez a történet, nos, ez a legenda, valami, ami nagyjából az ősi időkben történt.
– Ősi idők?
Klikk.
A szolgáló becsukta maga mögött az ajtót, és csak Cale csapata maradt a szobájában. Cale válaszolt a szavakra, ’Ősi idők’.
– Igen. Ősi idők.
– Folytasd.
A cicák Hans kezében a farkukat csóválták, mintha érdekelné őket a történet, és felnéztek rá. Ron csak csendesen töltött egy csésze limonádét az üvegből, amelyet a mágikus dobozzal együtt hozott, és Cale-nek adta.
Cale a kezében tartotta a csésze limonádét, és a lábait keresztbe téve leült a kanapéra, és intett az állával Hans-nak. Azt mondta Hans-nak, hogy siessen és beszéljen.
– Khm. A múltban ez a város állítólag kiesett egy isten kegyeiből.
’Kegyből kiesett?’
Cale nem tudott semmit erről a történetről.
– Ez az első alkalom, hogy hallok erről.
– Azért, mert az ifjú mester nem tanult történelmet.
–… Úgy tűnik, hogy az utóbbi napokban élvezel visszabeszélni nekem. Továbbra is vissza fogsz így beszélni? Hm?
Hans gyorsan elfordította a tekintetét Cale-től.
– Természetes egy jó komornyiknak, hogy informálja a mesterét arról, amiről ő nem tud.
Hans elkezdett az ősi időkről beszélni:
– Nem tudom, hogy miért esett ki egy isten kegyeiből a város. Viszont, látszólag ez akkor volt, amikor néhány ember a városban elkezdett összegyűlni, hogy kőtornyokat építsenek. Úgy tűnt, hogy istentiszteletből tették, hogy elérjék az istent, aki elhagyta őket.
– Működött?
Hans szigorúan válaszolt Cale kérdésére: – Nem.
Az isten nem hallgatott rájuk.
– Úgy tűnt, egyik imájuk sem jutott el hozzá. Ezért nincs a jelenlegi Puzzle Városnak egyetlen temploma se.
– Semmi okom imádni egy istent, aki elhagyott. Így van?
– Ding-ding-ding! A mi ifjú mesterünk valóban okos, és nincs szüksége tanulásra.
–… Azt akarod, hogy megüsselek?
Hans elfordult Cale-től, hogy a távoli hegyekre nézzen, és tovább beszélt:
– Khm. Mindenesetre, kőtornyaik vannak templomok helyett. A kőtornyok jelképezik az ígéretet, amit az emberek tettek mindezek után. Ez egy ígéret volt az emberek között, ugyanakkor saját maguk között is.
– Milye ígéret?
Hans elkezdte megmagyarázni a különös szabályt, amit Puzzle Városban követtek:
– Az illető, akinek a kívánsága teljesült, elpusztítja a kőtornyot.
Cale elmosolyodott:
– Milyen érdekes város.
– Nem igaz? Mivel az istenük elhagyta őket, a saját erejükből kellett mindent elérniük. A kőtornyok elpusztítása jelképezte a „felülkerekedni az esélyeken”.
Cale-nek nagyon tetszett a kőtornyok elpusztítása. Aztán felidézte a számtalan kőtornyot a házak előtt.
– A kőtornyok nem azért épültek, hogy egy isten segítségét kérjék.
– Igen. Inkább a saját elhatározásukat szimbolizálja.
Az ilyen típusú kőtorony nagy horderővel bírt, még ha soha nem is pusztítják el.
– Azt hiszem, a végén nem isten az, aki teljesíti a kívánságukat.
– Igen. Igaza van. Habár szomorú, hogy elhagyták őket, ez a történet szintén sok reményt ad embereknek.
Cale közönyösen adott utasítást Hans-nak, aki válaszolt:
– Nézz le.
– Elnézést?
Látva az összezavarodottnak tűnő Hanst, Cale Hans mellkasára mutatott az ujjával:
– Úgy tűnik, a cicák mérgesek.
– Tessék?
Ha. Hans lenézett, és mély levegőt vett, ahogy a szemei tágra nyíltak. A cicák a fogukat mutatták mérgükben. Az arany szemek, amelyek Hansra meredtek, rosszindulatúak voltak.
– Aigoo. Miért mérgesek a mi cica-nimjeink? Hozzak nektek némi jerky-t?
Hans elmosolyodott, ahogy lerakta a mellkasáról a cicákat. Mivel még mindig nem volt róla fogalma, hogy ők szörnyemberek, csak azt feltételezte, hogy azért voltak mérgesek, mert éhesek. Viszont a cicák nem emiatt voltak mérgesek. Cale felidézte, hogy mit mondott korábban neki a testvérpár:
’–Hallottam Hanstól korábban.
– Hans mondta.
– Ha kívánsz valamit egy kőtoronynál, akkor valóra válik.
– Azt mondta, hogy a kőtornyok szépek.’
Tap. Tap.
On mérgesnek tűnt, ahogy csapkodta a mancsával a padlót, miközben Hong a farkával csapkodta a padlót. Mérgesek voltak, hogy Hans hazudott nekik a kőtoronyról, de Hans látszólag a rossz üzenetet kapta meg.
– Aigoo, a mi drága cica-nimjeink. Hozok nektek ízletes rágcsálnivalót! Ifjú mester, hozhatok nekik valamit?
– Kint is maradhatsz.
– Gyorsan visszajövök.
Hans azt mondta, hogy siet vissza, de azért megbizonyosodott róla, hogy a dolgok, amiket Cale-nek hozott, gondosan rendezettek, mielőtt kiment, mint a szél, amint végzett.
– Ron, te is lepihenhetsz.
Ron még mindig ott maradt a szobában. Ron Cale felé fordult, és elmosolyodott.
’Rossz előérzetem van.’
Cale nagyon nem szerette az öregember mosolyát. A mosolyától Cale még kényelmetlenebbül érezte magát, mint általában. Ron megközelítette a kanapét, amelyen Cale volt, mielőtt megszólalt:
– Choi Han-nim két nap múlva távozik?
– Igen.
Cale-nek váratlan gondolata támadt, és elmosolyodott, ahogy megkérdezte:
– Miért? Nem akarod elküldeni? Vele akarsz menni?
Ron jóindulatú mosolya még szélesebb lett.
– Miért hagynám Önt hátra, és mennék máshova, ifjú mester? Szeretek Ön mellett lenni.
Ettől Cale-t kirázta a hideg.
– Csak kiábrándító, hogy Choi Han-nim nem jön velünk végig a fővárosig. Annyit kell vele beszélnem, amennyit lehet, mielőtt elmegy. Beacrox valószínűleg szomorú lesz, hogy látja őt elmenni.
Cale arckifejezése jobb lett, miután hallotta Ron maradék mondanivalóját. Nem igazán figyelt rá, mert idegesítő volt, de úgy tűnt, mintha egy bizonyos fokú barátság alakult volna ki Ron, Choi Han és Beacrox között.
Choi Hant nehéz volt olvasni, de ha valakit nagyon utált, akkor nem is beszélt hozzájuk. Cale elgondolkodott a terven, és csintalanul elmosolyodott, ahogy válaszolt:
– Nos, látjátok majd egymást a fővárosban, mivel együtt fogtok mozogni.
’Ti hárman elhagyhatjátok ezt a királyságot, és elmehettek Rosalyn királyságába. Mit gondolsz? Nagyszerű, nem?
Cale nem mondta ki ezt a részét hangosan, ahogy elvigyorodott, miközben Ron még ragyogóbban kezdett mosolyogni.
– Alig várom, amikor együtt leszünk Choi Han-nimmel a fővárosban. Ennek az öregembernek a kívánsága, hogy mindenki épségben megérkezzen.
Cale nem hitt el semmit, amit Ron mondott. „Alig várom” vagy „kívánom, hogy mindenki épségben megérkezzen”. Ezek a típusú érzelmek nem passzoltak ehhez az öregemberhez.
A cicák is felhorkantak, ahogy Ronra néztek. On és Hong idegesítőnek találták, hogy Ron folyamatosan próbált bérgyilkos képességeket tanítani nekik, amelyeket már tudtak, Cale háta mögött.
–… Most már távozhatsz.
Cale könnyedén megszabadult Rontól a szobában.
– Hans egy hazug!
– Megbíztam a komornyikban!
A cica testvérpár végre elengedte a dühét, miközben Cale figyelmen kívül hagyta őket azzal, hogy kinézett az ablakon.
Cale a Puzzle Város sarkában lévő barlang felé nézett. Ez a barlang volt a helye a befejezetlen kőtoronynak, és a ’Szív Életerejének’. Kell lennie egy kis háznak abban a barlangban.
’Nem azt mondta, hogy az illető addig élt, amíg 150 éves nem volt?’
Ez egy erő volt, amit egy ősi teremtmény hagyott hátra, miután természetesen meghalt idős korában. Az elhunyt ember úgy gondolta, hogy az ereje egy átok. Cale felállt a helyéről, kissé megigazította a ruháit, és kinyitotta az ajtót.
– Aigoo!
Hans éppen az ajtó előtt állt. A megbízott komornyikot látva, aki Jerky-vel teli kézzel szaladt vissza, Cale megszólalt:
– Menjünk megnézni a kőtornyot.
A cicák fülei remegni kezdtek. Cale vigyorgott magában a cicákon, akik odaszaladtak hozzá, mintha soha nem is lettek volna mérgesek, és kiválasztotta az embereket, akik vele jönnek:
– Csak mi leszünk és Choi Han. Oh, és hozd magaddal Ont és Hongot.
Az ember, aki 150 évesen halt meg, be akart fejezni egy kőtornyot ebben a Szélgyűjtő Barlangban.
’Legutóbb fa volt, most szél?’
A barlang közepén volt egy hurrikán, ami látszólag a semmiből jelent meg. Az öregember 100 évet töltött el azzal, hogy próbált kőtornyot építeni a hurrikán magjában Azonban, elbukott.
Nos, az öregember mindig elpusztította a kőtornyát, amikor úgy nézett ki, hogy be fogja fejezni. Ezt újra és újra megismételte, amíg egy nap meg nem halt, miután félig felpakolta már.
Mégis milyen kívánsága volt annak az ősi öregembernek? Cale-t nem igazán érdekelte. Csak annyit tervezett, hogy óvatosan megnéz egy dolgot, miközben kint vannak ma kőtornyokat nézni.
’Akkor már csinálhatom jól kinézőre, ha már építeni fogok egyet.’
Mivel amúgy is meg kellett tennie, jól kinézőre fogja megcsinálni. Valamint figyelnie kellett néhány emberre a Kőtorony Romoknál, csak a biztonság kedvéért.
Egy kicsit később Cale, a két cica, Choi Han és Hans megérkezett a Kőtorony Romokhoz. Nem hozták a kocsijukat, ami a Henituse család jelképét mutatta, és Cale-en is kalap volt, azt hozva fel kifogásként, hogy nem szereti a napfényt.
’Tényleg itt vannak még mindig.’
Képes volt kiszúrni azokat az embereket, akiket keresett, amint beléptek a romokhoz. Cale lopva elrejtőzött Choi Han és Hans mögé.
Egy kis távolságra egy hétköznapian öltözött férfi és nő volt. A férfi tolószékben volt, míg a nő tolta a tolószéket, és a Romok bejáratán távoztak, ami a kijárat is volt.
Nem vették észre Cale óvatos pillantásai, és közönyösen távoztak a romoktól. A férfi kissé hátra fordította a fejét a nő felé, és megkérdezte:
– Miért akartál ma ide jönni?
– Nem tudom, hogy ez üzenet-e az úrtól, vagy csak totális baromság, de már pár napja ugyanaz az álmom volt, hogy ide kellett jönnöm. Az álmom azt mondta, hogy a jövőbeli jótevőnk fel fog bukkanni, ha a romokhoz jövünk. Valami arról, hogy még az úr sem tudja, hogy ez a jótevő hogyan fog viselkedni, azon túl, hogy ma a romokhoz jön.
– Van egy olyan ember, akit még az úr sem tud kiszámítani?
– Ki tudja? A fele annak, amit az úr mond baromság. Teljes baromság.
A rövid barna hajú nő eresztette ki magából idegesen.
– Baromság? Ez az úr szava. Ráadásul, nem titok volt, hogy hallod az úr üzeneteit?
A válaszoló férfi Stan Márki család legidősebb fia volt, Taylor Stan.
– Nem mintha lenne egyetlen pap is Puzzle Városban. És kit izgat az úr szava? Az úr etet minket? Hogy lenne egy jótevő olyanoknak, mint mi? Teljesen hamis. Éhes vagyok.
A nő, aki idegesnek tűnt, Taylor közeli barátja, Cage volt, a nő, akit végül az Őrült Papnőnek neveznek. Taylor komoly arccal válaszolt Cage-nek:
– Cage, váratlanul úgy érzem, hogy sört akarok inni.
– Tényleg? Én füstölt disznóra vágyom.
Komoly arccal egymásra néztek. Taylor előre mutatott az ujjával, és komolyan válaszolt Cage-nek:
– Milyen fantasztikus kombináció. Menjünk. Lökd! Én fizetek!
– Aigoo, te fizetsz? Ez a papnő a legjobbat fogja nyújtani, hogy odakísérjen.
Mind a ketten elnevették magukat, ahogy elindultak.
Cale nem hallotta a beszélgetésüket, mivel túl messze volt, de minden tőle telhetőt megtett, hogy a lehető legjobban emlékezzen a két egyén arcára, akik még mindig képesek voltak nevetni, miközben egy ilyen rémes helyzetben voltak.
’Most, hogy megbizonyosodtam arról, hogyan néznek ki, csak biztosra kell mennem, hogy elkerüljem őket.’
Mivel ők nem tudták, hogy ő kicsoda, Cale-nek csak biztosra kellett mennie, hogy elkerülje őket a jövőben.